2012. október 30., kedd

Vida Gábor : A kétely meg a hiába

2012
148 oldal
kortárs novelláskötet



A novelláskötetekben az a jó, hogy nem kell feltétlenül az elején kezdeni, sorban haladni, hanem össze-vissza ugrálhatunk köztük. Ilyenkor ráadásul olyan érzésünk támadhat, hogy valamit hozzáteszünk a könyv értékéhez az általunk kreált új sorrenddel. Vagy történhet az (és velem pont így volt), hogy rosszul választjuk  ki a kezdő novellát, és még ügyetlenebbül folytatjuk. Két novella után ugyanis nem akartam tovább olvasni Vida Gábort. Később kiderült, hogy pont azokat választottam ki, amik szerintem a leggyengébbek.

Mégse adtam fel, és így megismerkedhettem a sakkozás rejtelmeivel, hogy milyen lehet fiatal srácként focizni, mit érez egy kapus egy gól után, hogy végződne a Bánk bán a mai életben, hogy kell megnyerni egy pingpong meccset. Volt itt viszonzatlan szerelem, nem létező falu, csalódás, hibák, amikből tanulni lehetne, és abszurditás is. A tizenegy novella tehát sokszínű, változatos, és mind stílusában, mind történeteiben különleges. Ilyen például a címadó Kétely meg a hiába című történet a maga véget-nem-érő mondataival, ami tökéletes hangulatba hozott drámai és szörnyű befejezéséhez.
Meglepett viszont, hogy egymás után három sporttal kapcsolatos novellát olvashattam, én máshogy építettem volna fel a kötetet, de ettől függetlenül odáig voltam értük, és imádtam, ahogy a tinédzser kor szépségeit és gyötrelmeit megidéző történetekbe bele-beleszőtte a nyolcvanas évek Erdélyének  korképét is. Kedvencem a Jelenetek egy erdélyi filmből című novella volt, egyrészt azért, mert Vida Gábor nagyon profin hozta a női narrátort, másrészt a filmes megközelítés, a forgatókönyvszerű narráció miatt. 
Amennyire nem tetszett tehát az Isten és a farkasok és a Mint akinek hedwig című két elbeszélés, annyira meggyőzött a többi kilenc.

Akik félnek a kortárs magyar irodalomtól, mert nem értik, vagy idegesíti őket, vagy túl elvontnak tartják, azoknak is bátran merem ajánlani Vida Gábor legújabb novelláskötetét, mert ezek az írások nem fárasztóak, szerintem érthetőek és nagyon emberiek.

"Beszélgettünk egyszer a magányról… Mondtam akkor mindenféle hülyeséget, aztán eszembe jutott, hogy mit akartam, de nem került szó többé róla. Megpróbálom leírni, mert nem akarom elfelejteni, hogy a magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek és akiket viszont, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít."





2012. október 20., szombat

Melanie Gideon : Mindörökre behálózva

2012
476 oldal
fordító: Sóvágó Katalin
szórakoztató irodalom





Szórakoztató regényeknél ritkán mondom azt, hogy ez tökéletes. Ilyen kategória talán nem is létezik, de a boldog és elfogódott olvasó bármire képes: létrehozza ezt is. Kis túlzással tehát én azt mondom, hogy a Mindörökre behálózva egy tökéletes szórakoztató regény. Bár 476 oldal, mégsem éreztem túlírtnak, karakterei valósak és szituációi életszagúak voltak.

Ez a könyv elvileg nem az én korosztályomnak szólna, de ez szerintem butaság. Nem élek húsz éve házasságban, nincsenek gyerekeim, és nem állok a munkahelyemen a kirúgás szélén, ennek ellenére nem elég, hogy a főszereplővel, Alice-szel, de még a lányával, a barátnőjével és a férjével is tudtam azonosulni. És rettentően élveztem. 
Melanie Gideont könyve alapján okos nőnek tippelem, tudja, hogyan kell úgy alakítani a szereplőket, hogy annyira megkedveljük őket, hogy ha a könyv közepén egy, a kelleténél nagyobb hibát vét bármelyikük, még akár el is nézzük neki, vagy drukkolunk, hogy térjen már észhez. Talán annyit hozzátennék, hogy néha Alice szörnyen idegesítővé vált, és már ki is ábrándultam volna, de ekkor jött valami fordulat, ami megmagyarázta viselkedését, vagy csak simán jóvá tette egy másik döntésével.

Az utóbbi hónapokban ritkán fordult elő velem, de ezt a könyvet most csak dicsérni tudom: a borítótól kezdve az epilógusig rengeteg részletét ki tudnám emelni, miért érdemes elolvasni. Kedvencem mégis a felépítése, és a narrációja volt: volt benne levelezés, kérdezz-felelek, dráma részletek, chatelés és rendes elbeszélés. És ami nem a könyv, hanem a buta olvasó (félreértés ne essék, csakis magamról beszélek) hibája, hogy én csak a tizedik válasznál jöttem rá, hogy a kérdések a könyv végén találhatók. 

Kedvenc rész:
"9. Soroljon fel három dolgot, amitől iszonyodik!
Az élet, amely tele van meglepetésekkel. Az élet, amelyben nincsenek meglepetések.  Az eladó a Seven-Elevenben, aki megnyalja az ujját, hogy szétválassza a műanyag tasakokat, aztán megfogja a nyáltól még mindig nedves ujjával az én sós-ecetes hasábburgonyámat, majd belerakja az én hasábburgonyámat az előzőleg megnyalt műanyag tasakba, vagyis duplán benyálazza, amit vásárolok."

És innentől tovább csak az figyeljen, aki már olvasta! Vagyis SPOILER!
Igen, nekem is az volt az első ötletem, ami végül a megoldás lett, tehát mondhatjuk kiszámíthatónak. Bár én közben meggondoltam magam, mert mintha lett volna pár olyan helyzet, amikor chateltek, és a férfi nem volt netközelben. De valószínűleg tévedek. Mindenesetre egyikünk sem örült volna, ha valami igazán jó pasi idegen ül a számítógép előtt, és irkál Alice-nek, mert annyira szerethető volt a felszín alatt William. Legalábbis számomra. Szóval kiszámíthatóság ide-oda, én örültem a végének, az Google-kereséseknek meg még inkább (mennyire jó ötlet már!)







2012. október 6., szombat

Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről

2012
56 oldal
fordító: Kisbali Anna
illusztrátor: Lakatos István




Ulickaja-szűzségem megtört, de nem kerültem hirtelen a rajongótáborába. Nem aléltam el ezektől a kis történetektől. Ettől függetlenül nem alkotok véleményt az íróról, mert nem egy vastagabb regényét olvastam; az még hátravan.

Hat kis meseszerűség található ebben a szemet gyönyörködtető kötetben. Mind a háború utáni Oroszországban játszódik, az emberek szegények, csalódottak, kiábrándultak. Ebben a szörnyű világban is léteznek azonban apró kis csodák, és vannak még olyan szerencsések, akiket a családi szeretet kárpótolhat.

Talán csak annyi volt a problémám, hogy keveset kaptam. Egyrészt összesen hat rövidke történet, másrészt nem mindegyik volt különleges, csak a felétől kaptam valamit. Kedvencem Szögek címmel szerepelt, amit, - bevallom, -  kicsit meg is könnyeztem. Ezen kívül A mormoló dédapó és A papírállatok is nagyon tetszett, de a maradék három számomra semmilyen volt. Kissé csalódott is voltam. Nem is feltétlenül értékelném jóra ezt a könyvet, ha nem lennének benne rajzok, és az illusztrátor nem Lakatos István lenne.
De a helyzet az, hogy a Történetek gyerekekről és felnőttekről tele van olyan rajzokkal, amiktől a mesék élni kezdenek. A figuráknak igazi ráncaik vannak, a ruhák kopása, a szakállak tömege megteremti a korabeli orosz hangulatot, és a szereplők szeméből valódi érzelem sugárzik.

"- ...Van itt rajta egy repedés - húzta végig kemény, hosszú körmét a repedés mentén. - Látod?
- Látom - válaszolt Dina suttogva. - És te? Nem vagy vak, ugye? Te is látod? Látsz?
A dédnagyapa odafordult hozzá, ránézett fátyolos szemeivel. Elmosolyodott.
- Hát, egy kicsit látok. De csak azt, ami nagyon fontos - válaszolta, majd újra mormolni kezdett valamit, ahogy szokta, érteni nem lehetett."






2012. október 3., szerda

Level 3 - Memoir a blogspoton

Blog.hu után jött a freeblog.hu, és most itt vagyok, indulhat a level 3.
Bizony, én is meguntam már a freeblog szerencsétlenkedéseit (már egy hónapja nincs statisztika, az exportálás se működik, stb), úgyhogy váltottam. Még ismerkedem a blogspottal, de nem tűnik bonyolultnak. Lassan megtalálom a tökéletes külsőt, aztán ahogy tudom, áthozom a régi bejegyzéseimet is. 
És nemsokára érkezik az első bejegyzés itt is Ulickaja történeteiről.