BÚÉK

Kis éves összefoglaló

2012-ben: 

• elolvastam 50 könyvet (nem túl sok, de közben megírtam egy szakdolgozatot, leállamvizsgáztam és elkezdtem egy mesterszakot)
• átköltöztem a freeblogról, és nagyon elégedett vagyok a blogspottal
• 7 kiadótól kaptam recenziós példányokat (Magvető, Athenaeum, Európa, Agave, Gabo, Alexandra és Helikon) 

Az év nyertesei az alábbi kategóriában:

• szórakoztató könyv: Jodi Picoult: Gyere haza
• szépirodalom: Jack Kerouac: Úton
• nem-regény: Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke
• gyerekkönyv: Lakatos István: Dobozváros
• magyar könyv: Raana Raas: Időcsodák 1. - Elágazó utak
• legszebb könyv: 1001 koktél
• az év felfedezettje (általam): Philip Roth
• kedvenc karakter: Patrick az Egy különc srác feljegyzéseiből
• legrosszabb könyv: Fehér Béla: Kossuthkifli

Jövőre nem szándékozom egynél több új kiadót megkörnyékezni (az Animussal már tárgyalok :P), de szeretnék még több könyvet elolvasni (százhoz közelítő mennyiségűt). Remélem, jövőre sok katarzis élményem lesz, mert idén ez kimaradt. :( (a Gyere haza és a Mindörökre behálózva azért próbálkozott). Szívesen olvasnám a ti éves listátokat, és terveiteket a jövőre nézve.

Ennyit rólam, és most ünnepeljünk, mert túléltük a világvégét, és jön 2013!
Boldog Újévet Kívánok!

A világ legszittyósabb megyéje

Matt Bondurant : Fékezhetetlen

A világ legszittyósabb megyéje - regény igaz történet alapján

Athenaeum Kiadó

2012

392 oldal

fordító: Berta Ádám

gengszter-dráma

"Mondok én neked valamit, csak egyvalamivel kell tisztában lenned. A jó öreg Forrest tudja ezt. Hogy neked kell elsőnek ütni, mindent bele kell adni, aztán ütni kell tovább, amíg a földre nem kerül, és aztán adni kell neki még."

Részlet a fülszövegből:

"Ez a töredékes családregény három mozgalmas évtizedet fog át, középpontjában a szesztilalom idejének zavaros és keserves világával, a csempészek és szeszfőzők életével; de a könyv egyben tisztelgés is Sherwood Anderson író emléke előtt.

A szerző nagyapja és testvérei, a miazmás levegőjű virginiai megyében egyaránt rettegett és tisztelt Bondurant fiúk kalandos és veszélyes életet éltek, bár csak a családi szájhagyomány őrizte meg hős- és rémtetteiket. A létfenntartás kényszeréből fakadó bűnözés és a kemény, de igazságos fenegyerek-lét peremén egyensúlyoztak, akárcsak a vadnyugati történetek mitikussá vált hősei."

Alapvetően nem vonzódom a tipikusan férfias témájú könyvekhez, filmekhez (western, lövöldözős unalmas akció), mégis eltöltöttem fél évet egy Gengszterfilmek (a kezdetektől az 50-es évekig) kurzuson, megnéztem közel harminc művet hozzá, és most a Fékezhetetlen elolvasása után azt kell, hogy mondjam, butaság az általánosítás, és az előítélet. A '20-as, '30-as évek Amerikája rettentően izgalmas, és számomra nem azért, mert gyilkolták egymást az emberek a szeszfőzdék tulajdonjoga, és a hatalomvágy miatt, engem a személyes sorsok, a lelki folyamatok, és a korrupció kialakulása érdekel. Pont az, amiről ez a regény szól. Ráadásul olyan stílusban (amiért meg kell dicsérni a fordítót, Berta Ádámot is), ami minden helyzetet érzékletesen, hiteles aprólékossággal mutat be. Magam elé tudtam képzelni a Férges patakot és a körülötte álló fákat, de láttam magam előtt sajnos azt is, ahogy bronzboxerrel üti Forrest a kisstílű bűnözőket. 

Azok a fejezetek, amiknek Sherwood Anderson volt a főszereplője, unalmasak voltak nekem, és kicsit lelassították az olvasást (ezért a mínusz egy szmájli). Számomra csakis narráció szempontjából voltak jelentősek, ugyanis így ide-oda ugráltunk a történések idejében, és kellemesen össze tudott zavarni egy-két félinformációval az időben később játszódó jelenetekben. Az epilógus úgy foglalja össze a történteket, mint a filmek végén, de igazán A szerző jegyzete teszi fel a pontot az i-re. Azokról a Bondurant fiúkról osztja meg saját gyerekkori emlékeit, akiket addigra már a szívünkbe zártunk, és éppen azon sajnálkozunk, hogy el kell engednünk őket. Ekkor már csak egy vigasz maradhat (amitől félünk is azért rendesen): a filmváltozat.

"Ott állt a három testvér, várt a hegy finom leheletére, amely megindítja a szelet lefelé a völgybe, bele az éjszakába. Jack felemelte a bögrét, és szóra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán." 

Én meg is néztem a filmet, és röviden összefoglalva: nagyon-nagyon tetszett! A forgatókönyv szuper, a helyszínek, a kosztümök, és maguk a színészek csillagos ötöst érdemelnek. Mint adaptáció azonban, - és innentől előfordulhat SPOILER! -  már nem olyan kitűnő. Időrendileg teljesen kusza, így pár logikai hiba is van benne a könyvhöz képest (ok-okozati viszonyok felbomlása), sokszor nem hű a szöveghez, néhol csak apróságokban (Jack itt nem ajándékozza Berthának a fényképezőgépet), de néha nagyon fontos dolgokban (maga a fő összecsapás körülményei - Rakes halála). 

Sokat kellett húzniuk is a könyvből, ami érthető, viszont ennek az köszönhető, hogy a könyvből sokkal jobban megismerhetjük a karaktereket, sokkal közelebb kerülhetünk hozzájuk. Howard iszákossága, gyerekeinek betegeskedése, aggódó felesége, a pénzhiányuk nem jelenik meg, Sherwood Anderson meg sem említődik (ez jó pont volt nálam), és Forrest is eggyel kevesebbszer kerül a halál közelébe. A film viszont kimond minden olyat, amit a könyvben jótékony homály fedett (mi történt Maggievel, amikor elvágták Forrest nyakát, hogyan halt meg Cricket), és végül a történet megváltoztatásával hőst csinál Jack-ből, a mesebeli legkisebb királyfiból, pedig Matt Bondurant nagyon egyértelműen kerülte az ilyesmit: "Nem állt szándékomban, hogy bármelyik érintettet is előnyös színben tűntessem fel, vagy megrágalmazzam - főképp nem saját családtagjaimat." Nos, a film viszont nem maradt pártatlan, így azt mondom, 1-0 a könyv javára, de mint említettem, a könyvtől eltekintve szuper volt a film is.

Merry Christmas!

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, remélem, már telve vannak a hasak beiglivel, mézeskaláccsal és mindenféle finomsággal. Én már nem nagyon kapok könyvet karácsonyra a szeretteimtől (mivel tele vannak a polcaim, és úgyis válogatós vagyok - ami nem is igaz), inkább én halmozom el őket, mindenkinek személyre szabottan. Sejtem azonban, hogy sokan találtatok a fa alatt olvasnivalót, úgyhogy kívánok még kellemes olvasgatást is szilveszterig. 

Addig pedig jelentkezem még egy kritikával mindenképp, de még az is lehet, hogy kettő lesz belőle.

A boszorkányoskönyv

Katherine Howe:

Boszorkányoskönyv

GABO Kiadó

2012

fordító: Sóvágó Katalin

372 oldal

misztikus krimi

  

Fülszöveg:

"Connie Goodwinnak egész nyáron anyagot kellene gyűjtenie a gyarmati történelemről tervezett disszertációjához, de amikor anyja megkéri, hogy adja el nagyanyja házát, amely lakatlanul áll Salem közelében, a lány kénytelen segíteni. Egy napon, amikor a poros könyvespolcon bogarászik, talál egy ódon kulcsot, és a kulcsban egy kiszáradt papírt, amelyre két szót írtak: Deliverance Dane.

Connie kutatni kezd Deliverance Dane után, amibe besegít egy Sam nevű, kellemes ipari alpinista. Sorra kerülnek a helyükre a kirakós darabjai, ám Connie-t közben a múlt hazajáró lelkei kísértik, és attól fél, hogy több köze van Salem sötét múltjához, mint képzelte volna.
A boszorkányoskönyv, két salemi boszorkány utódjának regénye zökkenő nélkül siklik ide-oda az 1690-es évek pörei és egy modern nő története között, aki titkokon át jut el a tudásig."

Vélemény:

A regény két részből áll, és az első elég unalmasnak bizonyult, lassan haladtam vele. Ennek oka az lehetett, hogy az izgalmat, illetve annak fokozását, mely a főszereplő, Connie Goodwin doktori disszertációjához szükséges történelmi kutatásokkal kapcsolatban kialakul, túl hosszúnak éreztem. Olyan volt, mintha minden fejezetben elhúznák a mézes madzagot előttem, hogy na most fog kiderülni valami érdekes, na most, de ez rendre elmaradt. Így az érdeklődésem is lanyhult olvasás közben, bár az ósdi ház leírása szinten tartotta, úgy hiszem, sokunk vágya egy ilyen örökség.

A másik vonal a könyvben, ami elmaradhatatlan, a szerelem, ami szintén kissé lassan és klisésen alakult, de nekem ezzel nem volt gondom, van ez így az életben is, és szerencsére nem ezen volt a fő hangsúly. Ennyit az első feléről. De aztán jött a második rész, ahol már felgyorsultak az események, izgalmassá vált a történet, teljesen lekötött. Végre betöltötte azt a szerepét, amit vártam tőle: vizsgaidőszak előtt még egy kis pihenésre vágytam, egy kis szórakozásra. 

Ráadásul a boszorkányüldözés egy nagyon érdekes téma, olyan, amiről keveset tudunk, ami titokzatos, és amit elég sok irányból és módszerrel meg lehet közelíteni, és így, hogy két salemi boszorkány leszármazottjának verzióját olvashatjuk, még különlegesebbé válik. 

Nagy erőssége a könyvnek az időbeli felépítése, úgy váltunk az idősíkok között, hogy az cseppet sem zavaró, építik, segítik egymást a fejezetek. Nekem a XVII. századi részek jobban tetszettek, mint a '90-es évek történései, mert előbbiekbe jobban bele tudtam élni magam. Ebben közrejátszott a korhű (legalábbis nekem annak tűnő) szóhasználat - itt egy piros pont illeti a fordítót is -, sőt a fejezetkezdő betűtípus is. Fontos kiemelni, hogy a betűtípuson kívül a regény egész tipográfiája nagyon igényes, a külső borító tökéletesen tükrözi a tartalmát (az ilyeneket szeretem), kicsomagolva pedig egy visszafogott, szürkés könyvet kapunk, aminek a hátulján halványan szerepe az a két szó, ami az egész történetet beindította: Deliverance Dane.

A befejezéssel nem voltam tökéletesen elégedett, de legalább nem számítottam rá előre. A boszorkányoskönyv egy jól megírt, érdekes témákat feszegető könyv, aminek legnagyobb hibája talán a főszereplője (akinek a karaktere nincs eléggé kidolgozva, nem szívesen azonosultam vele), és amit ettől függetlenül a történelmi, ezoterikus, misztikus és romantikus történetek rajongói nagyon fognak szeretni.

"- Mi a hátborzongató? - fordult felé Connie.

- Hogy itt van az embernek az egész élete: a nézetei, a szerelmei, a félelmei. Aztán mindezek a részek eltűnnek. Később eltűnnek azok is, akik még emlékezhetnének ezekre a részeinkre, és hamarosan ennyi marad belőlünk: egy név valamilyen nyilvántartásban."

 

Koktélra fel!

1001 koktél

Szerkesztők: Alex Barker, Sue Pressley, Paul Turner

Alexandra Kiadó

2012

fordító: Darida Benedek

384 oldal

Régóta dédelgettem az álmot, hogy majd egyszer tartok egy koktélestet a barátaimnak, és most, hogy az Alexandrától kaptam ezt a könyvet, úgy döntöttem, össze is hozom. Az este nagyon jól sikerült, a koktélok finomak voltak, erről a saját készítésű képek is árulkodnak. Arra jutottam, hogy hasznosabb, ha belenézek más koktélos könyvekbe is, és azokkal összehasonlítva értékelem az 1001 koktélt. Ennek az eredménye pedig a következő.

Amiben az 1001 koktél alul maradt a többiekkel szemben: A bevezető elég rövidre sikerült, tömören összefoglalja, milyen eszközök, poharak kellenek, de nem tanítja meg az alapvető technikákat, trükköket. Engem leginkább mégis a könyv tagolása zavart: nem alapitalok, hanem típusok szerint van csoportosítva az 1001 recept, ami azért gond, mert ha csak vodkád van otthon, nem csak annyiból áll a dolgod, hogy kinyitod a vodkás recepteknél a könyvet, hanem össze-vissza kell lapozgatnod a tartalomjegyzék alapján. A furcsa koktélok fejezet pedig szerintem nincs eléggé kidolgozva, mehetett volna még oda pár igazán különc ital, de azért vannak ott érdekességek is.

Amiben az 1001 koktél verte a többieket: Egyértelműen megjelenésében. A koktélos könyvek általában szépek szoktak lenni, vonzóak. Na de ennyire biztosan nem. Az 1001 koktélt jó kézbe venni, jó ránézni, és még össze is lehet kötni fehér szalaggal. Belül sem érhet minket csalódás, ugyanis tele van képekkel, ráadásul nagyon jó minőségű fotókkal. Nekem nagyon fontos, amikor receptet választok, hogy lássam, nagyjából hogy fog kinézni, ha jól sikerül. A többi könyvben átlagban a receptek egy harmadához tartozik kép, itt pedig a 90%-ához. Bár azt írtam, hogy a könyv tagolása nem valami logikus, de ezt korrigálja az ábécés italjegyzék után található alapitalok szerinti csoportosítás, oldalszámokkal. Ennek segítségével könnyebben keresgélhetünk. Az elkészítés ismertetése előtt pedig mindig olvashatunk egy rövid kedvcsinálót az adott receptről. Csak egy példa: "Ha találnánk otthon egy üveg erős rumot, a legjobb, ami történhet vele, hogy ennek a csodás koktélnak az alapja lesz." (Orange Rum Shrub, 322. o.)

Sokan azt gondolhatják, hogy nincs szükség igazából egy ilyen könyvre, mert az interneten minden megtalálható. Ez részben igaz, de nem egy helyen. Nincs az, hogy felmegyünk egy ilyen honlapra, és megnézhetünk több száz, vagy akár ezer receptet képpel együtt - vagy legalábbis én még nem találtam ilyet. Ráadásul van egyfajta varázsa is annak, hogy ott állunk a konyhában, és lapozgatjuk a könyvet, azt fontolgatva, melyik legyen a következő. 

Megmaradt pár hozzávaló a koktélpartimról, úgyhogy már tervben van a következő; addig is bújom a könyvet, és a legizgalmasabb darabokat begyakorlom. Ízelítőnek itt egy elkészítésileg egyszerűbb, de egészen látványos koktél a könyv 211. oldaláról:

"Peach Dreamer

Narancslé veszélyes, de elképesztő rózsaszín lüktetéssel.

1 adaghoz                                    1. Rázzuk össze jégen az első három
1 mérték fehér rum                            hozzávalót, majd töltsük jéggel
1 mérték őszibarack-pálinka          töltött előhűtött koktélpohárba.
3 mérték friss narancslé                                      
1 mérték grenadine                  2. Lassan töltsünk bele egy kevés    
jégkocka és tört jég                        grenadinet, mielőtt szervíroznánk."

Merjünk másnaposak lenni!

Cserna-Szabó András -
Darida Benedek :

NAGY MACSKAJAJKÖNYV

avagy süssünk-főzzünk másnaposan

Magvető Könyvkiadó

2012

368 oldal

 

Ha már egy ilyen könyvről írok kritikát, mi lehetne stílusosabb annál, hogy mindezt másnaposan teszem (na persze nem olyan mértékben, mint a könyvben szereplő egyedek). A szerzőpáros már megjelentetett egy Jaj a legyőzötteknek! című könyvet, ami két kiadást is megélt, és amikor a harmadikhoz értek volna, úgy döntöttek, változtatnak rajta, így született a Nagy macskajajkönyv. 

Én nem ismertem az előző verziókat, viszont utánaolvastam, és örömmel látom, hogy ebben a verzióban több a kép (amiket nagy örömmel nézegettem), viszont az előző kiadásokban volt hányózacskó. Ebben miért nincs? Hát mi nem érdemeljük meg? És ha szükségünk lenne rá éppen a Mayiritsa Alkibiadésznak receptjének olvasása közben (egy kedves báránykát kell durván megnyúznunk, kibeleznünk, és a többi)?

Ez egy összetett mű. Egyrészt komoly tanácsokat ad a zákányosság leküzdésére, vagy éppen annak elfogadására, sőt: megtanít, hogy húzhatunk hasznot belőle, hiszen rengeteg művész volt (és van és lesz is), aki csak ilyen állapotban tudott igazán alkotni. Másrészt 66 receptet találhatunk benne a gusztustalantól az érdekesen át egészen az étvágygerjesztőkig (az Ördögpirulákat például a szerzőkkel ellentétben ilyen állapotban is finomnak képzelem, 63. o.). Természetesen ezek sem úgy hangoznak el, mint egy átlagos receptkönyvben, á, dehogy. Mindegyiknek megvan a maga körítése, stílusa, sztorija. 

Harmadrészt pedig híres és kedvelt írók és szereplőik, művészek, vagy akár politikusok italozási szokásaival is megismerkedhetünk, ezzel kicsit közelebb kerülhetünk akár a személyük megismeréséhez is. De ehhez hozzátenném, hogy nem szabad elhinni minden írott szót ebben a könyvben, főleg nem a nőkről szóló elmélkedésüket (91.-95. o.), amin természetesen nem sértődtem meg, vevő vagyok én Cserna-Szabó humorára (a Pusziboltot is imádtam), és mostantól úgy tűnik, Darida Benedekét sem vetem meg.

Az elején nem nevettem, nem mosolyogtam rajta, hanem enyhén szemöldök ráncolva olvasgattam a sorokat: erőltetettnek és morbidnak (rossz értelemben) tartottam. Ezért úgy döntöttem, hogy összevissza sorrendben fogom olvasni a fejezeteket, és így ismerkedtem meg Hrabal, Hunter S. Thompson, majd Weöres Sándor tivornyázási szokásaival, amik már sokkal inkább tetszettek, meg is mosolyogtam őket, és innen már nem volt megállás, az egészet akartam, a maga gonoszkodó, (ön)ironikus, morbid (jó értelemben) milyenségében. És - bár én ilyenkor sem kívánok savanyú leveseket vagy szakrálisan legyilkolt állatbelsőségeket, - egyet kell értenem a könyvben írottakkal sok helyen: bizony, a reggeli nem a barátunk éjszakázás után, és én sem szívesen innék meg egy Kiskegyed által javasolt vitaminokkal dúsított sós-cukros lötyit. Na de a korsó sört is arrébb tolnám magam elől csukott szemmel. Beigazolódott: ivás terén sem vagyok egy napon említhető sem a szerzőkkel, sem pedig könyvük szereplőivel.

Bátran merem ajánlani a Cserna-Szabó András rajongókon kívül annak, aki tapasztalta - akár egyszer is - a másnaposság idegesítő, fárasztó és kiábrándult állapotát. Ezzel a könyvvel ugyanis sokkal könnyebb túlélni: olvasgatása közben nevetgélhetünk a nagy írók italozási szokásain vagy akár meg is főzhetünk egy katzenjammer-űző savanyú levest. Talán nincs is a NAGY MACSKAJAJKÖNYVnél jobb karácsonyi ajándék az állandó ivócimboráknak.

"KARIBI KÁVÉ

Hozzávalók:                               

6 dl hideg hosszúkávé                               1 kk. angostura  

1 szelet ananász                                         cukor                 

1/2 narancs és citrom                                jégkocka            

vékonyra szeletelve                                 narancshéjspirál

a díszítéshez    

Elkészítése:

A karibi kávé undorító egy ital, de szinte minden benne van, ami segíthet a macskajajt legyőzni. Egyetlen fontos dolog hiányzik belőle, egy fél üveg whisky. Ezt viszont megihatjuk a kávé előtt, után - de akár közben is."