2013. március 2., szombat

Baricco és az írói válság


Alessandro Baricco : Mr. Gwyn

2012
Fordító: Gács Éva
230 oldal
kortárs olasz szépirodalom


"Jasper Gwyn arra gondolt, hogy ez pontosan így van; az embereknek nincs bizodalma egy táska mélyén talált cukorka iránt."


Már a Novecento-ról írt kritikámból is kiderülhetett, hogy rajongok Bariccoért, a Selyem és a Vértelenül című könyveit is nagyon szerettem, de nem feltétel nélkül. Mindig találok apróságokat, amiket kritizálhatok műveiben, és ezt nem tartom problémának. Szeretem műveiben azt a cirkalmas egyszerűséget, ami általában hajszálvékony kötélen táncol a művészies-de-üres fecsegés és a klisés életbölcsességek (á la Coelho) osztogatása között, ám valahogy mindig sikerül megtalálnia az arany középutat. 
Soha nem lesz idegesítő, elcsépelt vagy unalmas, viszont mindig elvarázsol vagy megmozgat valahogy belül. A korábbi regényeire legalábbis ez volt jellemző. A Mr. Gwyn azonban valami újat hozott. Nehéz volt eldöntenem, örülök-e ennek, vagy visszavárom a régi Bariccot.

Mr. Gwyn, a középkorú, neves író egy nap úgy dönt, abbahagyja az írást, hátat fordít a múltjának, és valami teljesen másba kezd. Napokig, hetekig élvezi az újdonsült szabadságot, közben azonban hiányzik neki az írás. Így arra jut, hogy portrékat fog írni. Ha a festők meg tudnak festeni olyan embereket ábrázoló festményeket, amit az alany megpillantva  úgy érzi, hazaért, miért ne tudna hasonlót írni? Így hát kibérel egy tökéletes helyszínt, megszerzi a megfelelő zenét, világítást és bútorzatot, majd nekilát. 

Nem. Egyszerűen nem hangzik érdekesen ez az összefoglaló, és még így is azt érzem, hogy túl sokat árultam el az én egyszerű stílusomban; ezeket az információkat is inkább az elbeszélőnek kéne megosztania. Azt, hogy milyen az a műterem pontosan, mi a története a Medici lámpáknak, és miért meztelenek az alanyok azalatt a közel negyven nap alatt, amíg modellt kell állniuk, ülniük, feküdniük, esetleg járkálniuk. A rövid ismertető alapján tehát nem tűnik izgalmasnak, és valójában ez a félmondat még igaz is. Ez nem egy izgalmas történet, és mégis lenyűgöző. Mr. Gwyn kitalált egy új foglalkozást, vagyis inkább művészeti ágat, ami nem létezik a valóságban, csakis Baricco könyvében, pedig annak befejezése után (én úgy képzelem) a legtöbb olvasó szívesen venné kezébe a róla szóló portrét, és olvasná újra és újra halála napjáig. 

Az ötlet tehát jó, a magyar borító ötletes, a karakterek kedvesek (Tom Shepperd, az ex-író ügynöke a legszerethetőbb, az esernyős néni pedig kihagyhatatlan volt a történetből), a műterem berendezésének menete varázslatos, a könyv háromnegyedéig én mégis gyakran untam el magam. És ez még egyetlen Baricco-könyvnél se fordult elő velem. Ez nagyon megzavart, és elszomorított, a könyv végéig nem tudtam eldönteni, szeretem-e ezt a kötetet, vagy csak elfogult vagyok az íróval szemben, és szeretni akarom. Máig nem vagyok biztos a döntésemben, de azt hiszem, a végére nagyon megszerettem.  Bár továbbra is fúrja az oldalamat a kíváncsiság, először is az 52 pontból álló lista miatt, amiben Jasper közli a nagyérdeművel, hogy mit nem szándékozik tenni többet életében (többek között regényt írni), másodszor pedig az elkészült portrék okán. Szívesen olvastam volna a felsoroltakat teljes pompájukban.
Manapság (á, dehogy, már jó pár évtizede) kedvelt téma a művészeknél a kiégés, az ihlet elvesztése, az alkotói válság, és természetesen a Mr. Gwyn olvasása alatt gyakran felmerült bennem a kérdés, önéletrajzi ihletésű ez a könyv? És vajon benne van, szépen elrejtve az író saját portréja? És az olvasottak után, ha egy vadidegen, ismeretlen írónő könyve kerül a kezembe, amiért odáig leszek, gyanakodnom kell majd: lehet, hogy az egyik kedvenc íróm szerezte, csak álnéven? És vajon rólunk milyen portrét festene Mr. Gwyn?


"A könyvek írásáról való lemondása olyan vákuumot hozott létre benne, amit nem tud másképp kitölteni, mint hogy olyan tökéletlen és átmeneti szertartásokat talál ki, amilyen például mondatok fejben történő összerakása, vagy cipőfűzőjének abnormis lassúsággal való bekötése."