2013. május 24., péntek

Krimiírásból ötös

Tom Wood : A BÉRGYILKOS

2013
Fordító: Bajnóczy Zoltán
592 oldal
krimi





Engedje meg a nyájas olvasó, hogy a dicsérő szavak előtt kiadjam magamból a bennem felgyülemlett negatív kritikát:

Egyetértek a barátnőmmel, aki 60 oldal után visszaadta nekem a könyvet, mondván, hogy ez egy tökéletes iparosmunka, minden benne van, ami egy krimibe kell, de egyáltalán nem keltette fel az érdeklődését. És igen, tényleg olyan, mintha Tom Wood elővette volna a vaskos "Krimikézikönyvet", és minden pontját betartva megírta volna A bérgyilkost. De 2013-ban, amikor már minden krimi tele van hetvenhárom csavarral és tizenkét meglepő fordulattal, akkor ez szerintem kevés.

Részletezném, mik idegesítettek a könyvben.
1. Az emberek tényleg odafigyelnek a testükben zajló biológiai folyamatokra, amikor valami szokatlan történik velük? Szerintem nem. Tom Wood szerint igen.

"A lövés következtében hidrosztatikus sokk hullámai futottak szét testében, megzavarva szívverésének fokozatos ritmusát. Teste nem értette, mi történt, és azt tette, amit intenzív sokk vagy trauma esetén szokott."
Vagy:
"Sykes szívére tette kezét, és érezte , hogy a megnövekedő savmennyiség hirtelen égetni kezdi a mellkasát."

2. Valamiért a szerző úgy érezhette, nem elég, ha iszonyatosan részletesen végigkövetjük az összes küzdelmét, gyilkolását, menekülését, felkészülését a lecsapásra. Neeeem, mi olvasók ebből biztos nem fogunk rájönni, hogy egy igazán profi bérgyilkosról van szó, ki kell ezt még emelnie mind a narrátornak, mind mindegy egyes szereplőnek, aki találkozik vele, vagy beszél róla. Lehet, hogy egy önbizalom hiányos gyilkos bácsival állunk szemben?

3. Hosszú. Túl sok a verekedős, gyilkolászós jelenet. De az is lehet, hogy ezt a könyvet férfiaknak szánták.

4. A regényben semmiféle karakterfejlődés nem található. Néha felsejlik a remény, (persze ilyenkor is szájbarágósan) hol egy nő miatt, hol önmaga miatt, de a végén ugyanott tartunk, ahol elkezdtük. A könyvnek tehát semmi tanulsága.

A bérgyilkos középpontjában egy pendrive áll, amin titkos, de rettentő értékes információk találhatóak; ezt kell megszereznie Viktornak, a profi(!) bérgyilkosnak. A sikeres hadművelettel azonban nemhogy nincs vége, de történetünk ott kezdődik, hogy Viktorra hirtelen hét másik gyilkost is ráküldenek, de neki fogalma sincs, kik a megbízók. Elhatározza tehát, hogy kideríti, kik és miért akarták megöletni, és le is számol velük. Oroszország, Svájc, Franciaország, Anglia és az USA, valahogy mindegyik belekeveredik, és eljutunk Ciprusra, Magyarországra, és még számos helyre. A másik oldal sem tétlenkedik azonban, nekik sem érdekük, hogy Viktor életben maradjon, így - az egyébként mindig magányos farkas - bérgyilkosnak nagyon jól jön, amikor segítséget kap, ráadásul egy csinos és okos nőtől.
És vajon milyen információk vannak a pendrive-on?

Be kell vallanom, hogy azért ez nem volt egy rossz könyv. Számos dolog tetszett benne. Egyrészt a szerelmi szál nem is volt annyira szerelmi szál, nem lett se nyálas, se elcsépelt, ez a része nagyon magával ragadott, még akkor is, ha kicsit szomorkás lettem tőle olvasás közben. Számos összeesküvés-elmélet jelent meg a regényben, amikhez én egyébként is vonzódom, és itt az orosz SZVR-rel, az amerikai CIA-val kapcsolatban olyan durva dolgok merülnek fel, amiket élvezet volt olvasni. A hatalomvágy és a korrupció megjelenítésén keresztül mutatja meg nekünk a szerző azt a mai világot, ahol gyakorlatilag mindenki álszent, pénzéhes, és bármire képes az előbbre jutásért. A maffia mindenhol ott van.

"Néhány magyarral dolgozott együtt, akik ránézésre az alvilágból kerülhettek ki, meg néhány szerb törvényen kívülivel, akik közül az egyik nő volt. Alvarez rosszallóan csóválta meg a fehét. Röviden szólva, Szvjatoszlav összeverbuválta a Balkán és az Urál közötti pöcegödrökből a világ utolsó gennyládáit."




2013. május 6., hétfő

Első találkozás a skandináv krimikkel

Ninni Schulman : Lány a hóban

Animus Kiadó
2013
Fordító: Erdődy Andrea
368 oldal
skandináv krimi



Tudtam, biztos voltam benne, hogy odáig leszek a Skandináv krimik elnevezésű sorozatért. Nagyon sokat váratott magára, míg végre egy darabja a kezembe sodródott, de már ez megvett engem. Azóta sok helyen olvastam, hogy kicsit egy kaptafára épülnek ezek a regények, és hogy Ninni Schulman stílusa és témaválasztása nagyon hasonlít Åsa Larsson regényeire. Én ezt nem tudom, nincs még viszonyítási alapom, mindenesetre nekem nagyon tetszett a Lány a hóban.

Fülszöveg:
Magdalena Hansson újságíró viharos válása után hátat fordít Stockholmnak, és hatéves kisfiával gyerekkora színhelyére, Hagforsba költözik. Békét és nyugalmat remél a vidéki élettől, noha kissé tart az egyhangúságtól. Szilveszter éjszakáján azután nyoma vész a tizenhat éves Hedda Losjőnek. Jól nevelt, rendes lánynak ismerték, ám a rendőrség egykettőre rájön, hogy Hedda kettős életet élt. Nem sokkal később holttestre bukkannak egy erdei lyukpincében. A felismerhetetlen tizenéves lánnyal tarkólövés végzett. Ő volna Hedda Losjö? Magdalena azt veszi észre, hogy nem csupán mint újságíró érdeklődik az eset iránt; a gyilkosság mélyebben érinti, mint hitte volna. Ráébred, hogy a békésnek tűnő falunak megvannak a maga mocskos kis titkai, és néhányan bármit megtennének azért, hogy ezekre a titkokra sose derüljön fény.

Sokat gondolkoztam mostanában én is a külföldre költözésen, és két hely van, ahol el tudnám magam képzelni: Dánia és Svédország. De amikor a skandinávok szinte csak ilyen könyveket írnak, és hasonló filmeket készítenek (nem igaz, a skandináv filmművészet a szívem csücske!), akkor azért picit visszarettenek... Nemi erőszak, illegális bordélyházak, gyilkosságok az erdőben... elgondolkodtató.

Ninni Schulman regényében az tetszett nekem nagyon, hogy minden karaktert képes volt olyan részletességgel bemutatni, hogy el tudjam képzelni, és be tudjam sorolni a kis csoportjaim közül valamelyikbe: szimpatikus, antipatikus, gyanús, ártatlan, semmilyen, és a többi. Nem kellett ehhez oldalakat írnia, csak megmutatta őket egy-egy átlagos hétköznapi helyzetben. Viszont pont ettől, hogy a főszereplőn kívül szinte mindenkire ugyanakkora hangsúlyt fektetett, lett egyre nehezebb megtippelni, ki a gyilkos. Bevallom, szokásom szerint nekem megint nem sikerült eltalálnom.

A Lány a hóban könnyen, gyorsan olvasható, nyelvezete egészen egyszerű, főszereplője mégis intelligens, olvasott nő, így nem éreztem a könyvet egyszerű ponyvának (bár tudom, hogy ez a kettő nem feltétlenül van összefüggésben). Kicsit persze érezhető egyfajta sematizmus: gyilkosság, rendőrségi nyomozás, újságírónő, szerelmi szál, csavarok. Ha belegondolok, nem adódik ezekhez semmi plusz a könyvben, de ha végig élvezhető, tudok azonosulni valamelyik szereplővel, és a vége felé olyan fordulat következik be, amit - bár számítottam rá, - nem tudtam kitalálni előre, akkor mégis milyen többlet kéne még?


Gyengeségeként talán azt tudnám felhozni, hogy a pozitív és semleges szereplők gondolatvilágát, személyiségét megmutatta a könyv, de az igazán gonosz szereplők fejébe nem sikerült mélyen belelátnunk. De talán majd a többi skandináv krimiben. Alig várom a következőt.

      "- Leesett a kesztyűm. Gyere, segíts! Nem tudom kivenni.
      - Dehogynem, meg tudod csinálni! - kiáltotta biztatón az apja. 
      Hanna eszeveszetten ásott a másik kezével, a lyuk egyre mélyebb és nagyobb lett. És végül meglett a kesztyűje. De volt ott valami más is. Vajon mi?
     Egy sál? Finoman meghúzta. Amikor meglátta a kékre fagyott fület, felsikoltott."