2013. július 30., kedd

Újabb skandináv krimi

Kristina Ohlsson : Elnémítva

2013
Fordító: Torma Péter
352 oldal
skandináv krimi



Fülszöveg: "Alex Rechtnek és különleges nyomozócsoportjának két ügye is akad egyszerre. Stockholm külvárosában halálra gázolnak egy férfit, akit a hatóságok képtelenek azonosítani. A boncolás alapján egyértelmű, hogy szándékosan ütötték el. A tettes és az indíték ismeretlen. Ezzel egy időben holtan találnak egy lelkészt és a feleségét. Felmerül, hogy a férfi esetleg nem tudta elviselni lánya halálának hírét, s ezért lőtte agyon a feleségét, majd lett öngyilkos. A házaspár ismerősei ezt teljes képtelenségnek tartják. A nyomozás során kiderül, hogy a lelkész menekülteket bújtatott vidéki nyaralójuk pincéjében. Ali Irakból menekült Svédországba. A titokzatos szervezet, amely átcsempészte őt a határon, érdekes ajánlatot tesz neki. A fizetségnek csak egy részét kell pénzben törlesztenie, feltéve, ha vállal egy kis szívességet..."


Az Elnémítva Kristina Ohlsson Fredrika Bergman-sorozatának második darabja. Az első címe Mostohák, a harmadiké Őrangyalok. Nekem egyelőre a második részhez volt szerencsém, és egyáltalán nem volt gond, hogy nem olvastam az első részt, annak ismerete nélkül is érthető, követhető volt a történet, ha hozzá tudtunk szokni a rengeteg furcsa svéd és arab névhez. 
A könyv története, az alapfelvetés, és maga az első pár oldal igazán ötletes, és figyelemfelkeltő. A bevándorlós téma pedig, az egyházat, a maffiát és a rendőrséget is bevonva, szörnyen érdekes. Sajnos a karaktereket azonban nem tudtam megszeretni, egyikhez sem kerültem igazán közel, és akihez mégis tudtam volna, ahhoz nem akartam, mert tele volt csupa rossz tulajdonsággal.
Így aztán nem is örültem annak, hogy ennyi magánéleti szál volt a könyvben, főleg, hogy ezek nagy része kifejtetlen és elvarratlan volt. Persze, erre lehet magyarázat a folyatás.  
A gyakori térbeli váltás sokat lendített a könyv olvashatóságán, szerettem Stockholm és Bangkok között ugrálni, mindig vártam, hogy visszatérjünk a másikba, így általában belefért az időmbe még 1-2 fejezet. 

Az olyan történetek, amikben benne van a rendőrség, és végig ott a gyanú, hogy van egy tégla, általában jól sülnek el. Itt is tetszett a korrupció ábrázolása, és az, hogy pénzért mennyi mindenre képesek még azok is, akikről mások akarnak példát venni becsületességből és tisztességből. A könyv tehát izgalmas volt, érdekes témával, és jó felépítéssel, a végső csavar azonban nekem illogikus volt és erősen a dél-amerikai szappanoperákat juttatta eszembe. Sajnáltam a végét, nem így kellett volna ezt megoldani, de ettől függetlenül ez is egy újabb izgalmas skandináv krimi volt.

"Azt hiszik, így tervezték, amikor ideutaztak? Vegyük azokat, akik tizenötezer dollárt fizettek, hogy a lángoló Irakból Svédországba jussanak. Arról álmodtak, hogy egy ócska hatvanas évekbeli panelben fognak élni az "Otthont a millióknak" programból, egy bűzlő telken valahol a város legszélén? Tíz másik felnőttel összezsúfolódva egy háromszobás lakásban, munka nélkül, a családjuktól elszakítva? Egyedül? Ez a bizonyos tizenötezer dollár ugyanis csak egy ember ideszállításának az ára."



Folytatnám, de melyikkel? Sokan mondták, hogy Jo Nesbot kéne olvasnom, de tőle se tudom, hogy melyikkel kezdjem. Tippeket szívesen fogadok!


2013. július 17., szerda

Az amisok igazsága

Jodi Picoult : Egyszerű igazság

Athenaeum Kiadó
2013
Fordító: Bihari György
484 oldal
kortárs krimi-dráma






"– A tökéletes világ az egyetlen hely, ahol az igazság megmentene az előre kitervelt emberölés vádjától. A tárgyalóterem távol áll a tökéletes világtól. Attól a pillanattól, hogy belépünk, nem az számít, hogy mi történt valójában. Az a fontos, hogy ki tud jobb sztorit eladni az esküdteknek."


Fülszöveg: Egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte az ártatlant. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol nem csak egy igazság létezik, és ahol a bűnhődés és a feloldozás nem az ítélőszék kezében van. Ellie egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügy hálójába, miközben saját félelmeivel is szembe kell néznie, mikor egy férfi tűnik fel a múltból, rég eltemetett érzéseket, vágyat és szenvedést hozva magával… 

Mint a legtöbben, én is azzal kezdem, hogy nagy Jodi Picoult rajongó vagyok, és elfogult vagyok a könyveivel, és bár tökéletesen egy kaptafára íródik mindegyik, mégis elolvasom mindet, amelyik megjelenik. Ezt a könyvet is faltam, izgultam rajta, a kezébe nyomtam másnak is, hogy olvassa el, mégis úgy érzem, hogy erősen meg kell kritizálnom az Egyzserű igazságot, mert rengeteg gyengesége van. Igaz, hogy ez a korai művei közé tartozik, így még valószínűleg nem forrott ki a stílusa, mégis zavart, hogy ennyire elnyújtotta a sztorit, nagyon a végére rakta a (már védjegyévé vált) tárgyalást, és addig rengeteget ismételte magát. A karakterek megint valóságosak voltak, viszont rettentő antipatikusak. A könyv második felétől egy-két mellékszereplőt megkedveltem (Coop, Samuel, Jacob), de a főszereplők újra és újra felidegesítettek (ezt azért írjuk a könyv javára, ha képes ilyen érzelmeket kiváltani valakiből, rossz nem lehet). 
Az amis életmód, amiről eddig semmit nem tudtam, rettentő érdekes volt számomra. Szívesen olvastam róluk, és szerettem eljátszani a gondolattal: milyen lenne 1-2 hónapot így élni? És vajon, ha egy ilyen családba születtem volna? Előbbi csábítóan és izgalmasan hangzik, utóbbi rettenetesen. Főként a vallási fanatizmus miatt, ami erősen jelen volt a könyvben. Azt szeretem nagyon Picoult-ban, ahogy a vallási kérdésekről tud írni, képes egy hitetlen gyaurt, mint jómagamat is elgondolkodtatni, és rábírni arra, hogy érdeklődve olvassam ebben a témában a szereplői gondolatait.

Volt egy szál a könyvben, ami sehogy sem áll össze a fejemben. Ez pedig a kísértet-szál. Bár teljesen meghökkentett, amiket erről írt, a fizikáról, arról, hogy valaki ebből doktorálhat, és megható is volt ez a szál néha, mégis végig azt hittem, valamit rejteget, és a végső megoldásnak a kísértetekhez lesz köze. Furcsa, hogy nem lett mégse semmi jelentősége ennek a szálnak, de a legfurcsább mégis a csattanó volt. Nem is jó ez a szó rá, inkább irracionális és önellentmondásos volt. A könyv utolsó mondata megsemmisítette az addigi majdnem 500 oldalt. Mindezeknek ellenére faltam a könyvet, és alig várom, hogy megjelenjen a következő Picoult.

És ebben a percben tudtam meg, hogy a könyvből film is készült (poszter jobbra látható), méghozzá 2004-ben, és IMDB-n 6,3-asra értékelték, ami egészen jó, szóval én a közeljövőben biztosan meg fogom nézni. Szerintem az összes Picoult könyv filmre való, egyszer a távoli jövőben én is vászonra viszek egyet, mondjuk a Házirendet, mert talán az volt a kedvencem.




2013. július 9., kedd

Aki még mer, és tud is beszélni róla

Erdős Virág : ezt is el

2013
72 oldal
kortárs verseskötet



Nem szeretem, amikor egy könyvet túlhájpolnak már jó előre, utoljára a Százéves ember, aki blablablánál éreztem ezt, aminél azt írták, hogy az év legviccesebb könyve, aztán én meg csalódhattam egy nagyot. Erdős Virág verseskötetéről azt írták, hogy az év egyik legjobban várt könyve. Nem tudom, ez mennyire felelt meg a valóságnak, de felcsigázta az érdeklődésemet, azt biztos. Ráadásul úgy, hogy én már korábban is szerettem a költőnő verseit.

Aztán jött egy szép júniusi nap: forróság, langyos szellő, épp utazom a - nem éppen nyugis - 9-es buszon; elővettem a vékonyka kötetet, és belekezdtem. Eleinte csak lelkiekben bólogattam, az ironikus enjambementeket megmosolyogtam, és megint felforrt ifjú forradalmár vérem, de ahogy előrébb jutottam, úgy lett egyre rosszabb kedvem. A változás iránti lelkesedés helyét átvette az elkeseredés, és a tömött buszon majdnem elhullajtottam pár könnycseppet.

De nem! Félreértés ne essék, nem akarom elvenni a kedvet a kötettől. Kiábrándító versek, igen, de mégiscsak rólunk szólnak. És az országról, a vezetőinkről, és mi magunkról. Nem lehet ezeknek hátat fordítani, néha beszélni is kell róluk, főleg akkor, ha Éjjel-nappal Budapesthez hasonló szeméttel van tele a tévé, amivel tökéletesen el tudják terelni a figyelmet arról, ami az országban megy. Régen sem volt ez nagyon másképp, most is így van: a szépírók mernek csak megszólalni, az ő szavuk azonban soha nem fog eljutni olyan széles körhöz, mint például A Gyanú árnyékában...

Visszatérve az ezt is el című verseskötethez, nem csak az aktuálpolitizálás, és az őszinteség miatt tetszett, hanem maguk a versek is megkapóak voltak. Pörgősek, skandálhatók, igazi forradalmár versek, meglepő ötletességgel és fekete humorral fűszerezve. Intertextualitás is van benne bőven, és amikor megláttam, hogy az egyik kedvenc dalocskámat, az Intim Torna Illegál Ezt is elviszem magammalt Erdős Virág írta, sajnáltam, hogy 10 pontból csak 10-et tudok adni.
Kedvenceim a már említetten kívül a "van egy ország", az "én vétkem" és a "na most akkor" voltak, legjobban azonban a "mikor" című versen hatódtam meg, ebből idézek is egy kicsit (más tördeléssel):

"ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre
ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve
ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni
ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni"