Nemzeti szélcsend

Egressy Zoltán :

Százezer eperfa

2014
Európa Kiadó
380 oldal
kortárs magyar szépirodalom
(egy kis földrajzzal és romantikával fűszerezve)

Egressy Zoltán nevével először gimiben magyar fakton találkoztam. Tanultam, hogy ő írta a 4 x 100-at, a Sóska, sültkrumplit; de ez sajnos nem sokat mondott nekem, mert egyiket sem olvastam el akkor, és színházban sem láttam. Aztán megnéztük a Portugált a Katona József Színházban, és emlékszem, - nem csak hogy tetszett és végignevettük az egészet, - de azóta is idézzük belőle egyik kedvenc sorunkat: "há igyak má' egy fröcsit, ha má' itt vagyok!"

Ezek után szívesen olvastam volna valamit Egressytől, de eddig nem került rá sor. A Százezer eperfára viszont rettentően kíváncsi voltam a megjelenése előtt, mert ismerőseim révén sok információ eljutott hozzám a marketingjével kapcsolatban (könyvtrailerek), ami szerintem nagyon erős volt, és remélem, sikeres is.

A fülszöveg:

"Hat ember élete gabalyodik össze a tomboló viharban egy margitszigeti eperfa alatt. Hat magányos emberé, akinek története van, és dolga egymással – bár kérdés, hogy kinek, kivel, micsoda. Mintha csak azért sodorta volna őket egymás útjába a szél meg a véletlen, hogy mindezt kiderítsék. 

A minden oldalról heves és felkavaró kiderítő manőverek háttere a jelen különös időjárási anomáliától sújtott Magyarországa, és ahogy haladunk előre a történetben, ahogy a vihart felváltó szélcsend rátelepszik nemcsak a tüdőkre, de a szívekre is, a háttér lassan előtérbe nyomul, hogy átvegye az irányítást az egyéni sorsok felett."

Amit nagyon fontos kiemelnem: végre egy jó fülszöveg! Bár szépirodalmi alkotásnál könnyebb talán, mert nem annyira veszélyes, hogy lelövi a poénokat, hiszen ezek a művek tökéletesen megélnek csattanó nélkül is (persze a legjobb, ha van bennük az is), viszont nehezebb figyelemfelkeltő beharangozót írni hozzájuk. Engem mindenesetre meggyőzött.

És hogy végre a könyvről is beszéljek kicsit: nagyon szerettem. Mindig is közel álltak hozzám azok a regények, amik különböző emberek szemszögéből mutatják be a történéseket, és ha még össze is érnek a szálak, és ezen emberek sorsai, akkor az telitalálat. Bár egyáltalán nem volt szimpatikus Juli, a kórházi nővér karaktere, mégis nagyon izgalmas volt, hogy folyton mások testbeszédéből, viselkedéséből akar következtetni személyiségükre. Arrogánsnak tűnt Orsolya, a festőnő, de szimpatikussá tette a festészet, és a fák iránti rajongása. Mindenkiben találtam tehát valamit, amit szerethettem, pedig általánosságban úgy éreztem, hogy egyikkel sem barátkoznék össze szívesen. Kivétel persze Aszfalt Harlequin, aki a magában tartott költői-bohókás gondolataival és irodalomszeretetével első pillanatban a szívembe lopta magát, és kicsit olyan érzésem volt, hogy az írónak is ő volt a kedvenc karaktere, őt dolgozta ki a legszívesebben.

Ami nekem nem tetszett benne, az a sok-sok földrajz és meteorológia. Az utopisztikus vihar és szélcsend ötlete újszerű és megragadó volt, a földrajzi magyarázatok viszont engem szörnyen untattak, de ennek gyökere csakis bennem rejlik: már gimnáziumban is utáltam a földrajz órákat. Ezen kívül viszont imádtam a könyvet, az aktuálpolitikai utalások (valójában burkolt beszólások) pedig simogatták lelkemet.

Aki még mindig nem tudja eldönteni, érdemes-e elolvasni ezt a könyvet, tetszeni fog-e a stílusa, az nézze meg az alábbi videót, amiben Nagy Ervin hangján hallhatunk a könyvből egy részletet, és gyönyörű szép aláfestő képeket is láthatunk, amik megidézik a Százezer eperfa hangulatát.

További két könyvtrailer is készült, ráadásul egy nekem nagyon kedves ember is közreműködött benne, szóval nézzétek meg ezt és ezt is, ha pedig még ez sem elég, akkor itt olvashattok egy részletet a könyvből, amiből azért én is idézek egy kicsit.

"... a csoportosulás a hídra tart, ők pedig a Bajcsy-Zsilinszky út felé haladnak tovább, vajon meddig hívják még így, nincs biztonságban, nem úgy, mint mondjuk a Nemzeti Galéria, az nemzeti, be van védve, valószínűleg megússza a küszöbönálló újabb átnevezési hullámot."