2014. július 23., szerda

A nyár legizgalmasabb olvasmánya: friss Jodi Picoult

Jodi Picoult : Sorsfordítók

2014
Fordító: Szieberth Ádám
560 oldal
kortárs családi krimi




Ahogy azt már tőlem megszokhattátok, minden frissen megjelent Jodi Picoult könyvet elolvasok. Nekem ő a kikapcsolódás, az ő szavait iszom áhítattal még akkor is, ha végül véresen kritizálom a dramaturgiáját, vagy a könyv szerkezetét. Mindegy, mit szidok, mindig falom a könyveit, és soha nem lehet hozzám szólni, amikor olvasom. Ez most is pont így történt.

A könyvből nem maradnak ki a szülő-gyerek kapcsolatok és problémák, a halál és a bírósági tárgyalás. De most tegye fel a kezét, akit ez meglepett. A fülszövegnek csak egy nagyon rövid részét másolom be, mert sajnos szokásukhoz képest túl sokat árulnak el benne azok, akik írják (ha tudnám, ki írja pontosan, írnék neki egy levelet, hogy ne lője le a poént, mert az nekünk, rajongóknak szívfájdalmunk). 

"Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk

Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk."

Nem bírom ki, hogy ne kritizáljam az első sort, annyira nyálas. De közben meg érthető, hogy ilyen jól hangzó sorokat találnak ki, mert ezekkel lehet eladni egy könyvet, meg a sokat mondó Stephen King ajánlással: "Picoult elbűvölően sikeres szerző, és remek író." Nekem ez a mondat azt sugallja, hogy még soha semmit nem olvasott tőle. Igazából ezzel csak annyit akarok mondani, hogy Picoult sokkal jobban ír, és így ennél jobb marketinget érdemel szerintem. Annyiban viszont megvédeném magamtól a kiadványt, hogy ha már maga az eredeti angol cím lelövi kicsit a "poént", akkor a fülszöveg miért ne tegye? Talán ezért volt jó ötlet nem tükörfordításos címet adni neki, de nekem a Sorsfordítók sem jön be annyira. Tudom, kicsit hisztis vagyok, de azért a pontozásnál majd megláthatjátok, hogy ezek csak szőrszálhasogatások.

Visszatérve a regényre, a téma megint olyan, amiről nehéz beszélni, és soha nem elég: öngyilkos hajlamú fiatalok, és a szülők, akik nem veszik észre a jeleket. A könyvben megjelenő 6 legfontosabb karakterből (2 fiatal, és a szüleik) mondjuk a felét részletesen kidolgozta Picoult, ők jól is működtek, de a többiek sajnos sablonosak voltak, így nem lehetett igazán szeretni, de utálni se őket. Ebben a témában pedig sokkal több van, mint amennyit sikerült Picoultnak kihozni belőle. De ezt tudjuk be annak, hogy ez egy eléggé régi írása. 

És akkor most kicsit SPOILERkedem!!!
Miért "hagyta" az írónő, hogy Melanie elégesse azt a naplót? És ha már elégette, akkor hogyhogy nem vallotta be, hogy olvasta és hogy mi volt benne? Mármint a bíróságon. Ettől ő kicsit sem lett jobb anya, csak rosszabb ember. Szörnyen haragudtam azért, hogy nem volt csavar a könyv végén, semmilyen meglepetés, de ami még rosszabb volt, hogy mi, olvasók mindent megtudtunk, de a főhősünk nem lett felvilágosítva semmiről. Ja, és mégis milyen esküdtszék mentené fel ezek után Christ? Szerintem egyik se.
SPOILER VÉGE!

Az már meg se lep, hogy film is készült belőle. Viszont azt furcsállom, hogy ezek a tévéfilmek, amik Picoult könyveiből készülnek, nem lesznek felkapottak, vagy sikeresek, míg a könyvei bestsellerek az egész világon. Na, majd hátha a következő.

Nektek ajánlom:
  • Jodi Picoult fanoknak
  • tinédzser korú gyerek(ek) szüleinek
  • pszichológia/kriminológia témában érdeklődőknek
  • bárkinek, aki gondolkodás nélkül hisz Stephen Kingnek :P

"Emily és Chris állt előtte anyaszült meztelenül. – Tudni akarjuk, hogy miért van Emilynek vagonja – jelentette be Chris. A hátuk mögött felbukkant az eldobott fürdőruhákat hozó Melanie is. – Vagonja? Chris a fütyijére mutatott. – Igen. Nekem penészem van, neki meg vagonja."

2014. július 9., szerda

Első találkozás Esterházyval : Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat


Esterházy Péter:

Egyszerű történet vessző száz oldal   - a Márk-változat - 


2014
Magvető Kiadó
124 oldal
kortárs szépirodalom






"Vannak nagy csöndek. A szó nélküli Isten és az istentelen szó, ez a csönd."




Érdekes, hogy mindegyik sulimban nagyon jó irodalomtanárom volt, gimnáziumban még irodalomfaktos is voltam, és Esterházy Péter valahogy mégis kimaradt. 
Tanultunk róla, talán valami rövidet olvastunk is tőle, de regényt nem kellett, magamtól meg nem mertem nekiállni. Amikor 16 évesen cserediákként Németországban voltam, a fogadócsaládomban az apuka nagy lelkesen mesélte, mennyire szereti Budapestet, meg a magyarokat általában, majd felpattant, és nemsokára visszatért a kezében a Harmonia Caelestis német nyelvű példányával. Ahhoz képest, hogy már akkor is szégyellősen mondtam, hogy én még nem olvastam, azóta se került a kezembe, amit nagyon sajnálok.

De legalább a félelmem elmúlt. Tudom, hogy ennek a vékonyka könyvnek már a címe is mutatja, hogy ez elvileg "egyszerűbb" történet, mint általában a művei, de most már azokat is bátran a kezembe merném venni, ha már az Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat - ilyen jó könyv. 

A történet egy kitelepített családról szól, és a szocializmus idején játszódik. Az anyuka korábbi férjét még a nácik ölték meg, mostani férje pedig az asszony viszonzatlan szerelmét alkoholba folytja, a nagymama mindenben Isten jóságát látja és keresi, az idősebb testvér mindent leír, az öcs, Márk pedig nem beszél.

Márk csak hangosan nem beszél. A történetet azonban ő meséli el nekünk. Mesél a családjáról, a rá vigyázó bögyös Máriról, de legfőképp Istenről. Hogy az létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor milyen formában, és miért van az, hogy néha hagyja, hogy jó emberek meghaljanak, máskor meg mindenben segít. Rengeteg érdekes filozófiai, teológia kérdés merül fel a könyvben, amin az ember tényleg elgondolkodik, még akkor is, ha arról csak egy szeretethiányos kissrác mesél. Akiből aztán lehet, hogy a történet végére a legnagyobb képmutató válik. Vagy nem. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de a száz oldal alatt megtörtént halálesetek száma vitathatatlan tény.
Én korábban is tudtam, hogy Esterházy olyan posztmodern író, aki mindenhonnan szed össze idézeteket, részleteket, néha le se hivatkozza, de én nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ragad ki másoktól. A könyv végén ugyanis a függelékben oldalról oldalra részletezi, hogy mit hol talált. Néha nem emlékszik pontosan, máskor kisebb sztorikat fűz bele, és egy olyan humoros oldalát mutatja meg, ami a regényből egyáltalán nem derülhetett ki. Az az igazság, hogy a függeléken hangosan felnevettem többször. Ami nagyon furcsa érzéssel töltött el, mert a regény nem váltott ki belőlem ilyen erős érzelmeket. 
Mostantól kikapcsolódásként lehet, hogy Esterházy Péter könyvek végét fogom olvasgatni. :)

Kiknek ajánlom:
  • természetesen Esterházy Péter rajongóinak
  • azoknak, akik szeretnek Istenről gondolkodni, de nem veszik a szívükre, ha valaki máshogy gondolkodik a témáról, mint ők maguk
  • akik szeretik a nyomorúságos sorsokról szóló könyveket, amik nem depressziósak
  • aki még nem olvasott semmit az írótól, és van egy szabad órája

"Az egyikben láttam egy gyönyörű állatot. Gepárd a neve. Ha merném, ilyennek képzelném az Istent. Gepárd láncon, ilyen nincs. Látszik a képen. Házőrző gepárd: nincs. A cirkuszban sincs gepárd. Tigris van, de már az is hihetetlen. Vagy nem igazi tigris, cirkusztigris csak. C-tigris. És akkor megint, hogy mi köze a tigrisnek a c-tigrishez. Pedig a tigris nem végtelen. De mintha valami végtelen mindenhol volna. Valami gepárd. A bátyámnak van egy gepárdos ceruzája."