Jodi Picoult : Csodalány
2015
Fordító: Peiker Éva
568 oldal
kortárs amerikai misztikus-romantikus regény
Mielőtt a konkrét regényről beszélnék, hadd szóljak pár szót Jodi Picoult-ról.
Jodi Picoult egy olyan írónő, akinek rettentő sok rajongója van. Engem is közéjük tudhat. Ennek az az oka, hogy könyvei olvasmányosak, lebilincselőek, már-már tabutémákat feszegetnek, és érezni rajtuk, hogy rengeteg kutatómunka van mögöttük.
Könyvei (pl.: A nővérem húga, Szívtől szívig) gyakran hasonló szerkezet szerint épülnek fel, ami a következő:
- Minden fontos szereplőnek külön fejezetei vannak, amiben ő az elbeszélő
- Az első pár fejezetből megismerjük a karaktereket, és előkerül a probléma, ami legtöbbször egy súlyos - nehezen diagnosztizálható betegség, vagy olyan durva történés, ami morális kérdéseket vet fel
- Csomó kérdés merül fel, vagy a betegség súlyosbodik, közben a főbb szereplők között hatalmas ellentétek merülnek fel, és egyre több titkos részletre derül fény
- Nincs más lehetőség, perre kell vinni a dolgot (Picoult egyszerűen imádja a pereskedést)
- Egy hosszú hosszú pert olvashatunk végig, és a könyv véget ér. Nem mindig happy end-del.
A Csodalány fülszövege spoilermentesen, megcsonkítva:
Mariah White életében másodszor kapja rajta férjét egy másik nővel, lányuk, a hétéves Faith pedig életének minden fájdalmas másodpercében vele van. A gyors válást követően Mariah depresszióval küzd, Faith azonban új barátra lel. Egy képzeletbeli barátra, aki lehet, hogy mégsem annyira képzeletbeli…
A Csodalány újra a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Hol a határ csoda és valóság között? Összeegyeztethető-e az orvosi hivatás és a vallás? Lehet-e, kell-e választani az anyaság és az élet között?
A Csodalány csak az egyes pontját nem követi a jól bevált (de könnyen megunható) szerkezetnek. A szempontok nem fejezetenként változnak, hanem néha a szöveg közben, szinte jelöletlenül. Azért a fő elbeszélő mégis csak az anyuka, Mariah. Ezektől a változtatásoktól eltekintve ez a könyv is a tipikus szerkezetre épül, és ezzel nincs is baj.
A könyv szépen fokozatosan húzott be magába, és a 100. oldalnál már annyira beszívott, hogy nem tudtam letenni. Rendkívül izgalmasan alakultak a dolgok a könyv háromnegyedéig, addig ugyanis mindenféle titok, rejtély derült ki, és rengeteg csavar volt a könyvben, ráadásul jó pár szereplőt meg is kedveltem, ezért faltam a könyvet. A háromnegyedétől azonban jött a tárgyalás, amivel csak annyi volt a gond, hogy semmi új nem derült ki benne, és - bár az eddigi Jodi Picoult könyvekben a szereplők bátrak, és mernek radikális lépéseket hozni, - a karakterek itt inkább diplomatikusan, visszafogottan cselekedtek, így egy kis csalódást okozva nekem.
A könyv utolsó oldalát pedig azóta sem értem, és szerintem nem is fogom megérteni. De továbbra is várom a magyarázatokat, találgatásokat!
Utószó: Az eredeti angol cím zseniális, sajnos tényleg nem lehet lefordítani úgy magyarra, hogy a "szójáték" megmaradjon, mindenesetre lehet, hogy mostantól angolul kéne olvasnom a könyveit...
"Nem szeretem a meglepetéseket. Listák szerint létezem. Sőt, valójában gyakran elképzelem, hogy olyan az életem, akár egy szeptemberi határidőnapló – gondosan kategorizált és rendszerezett: változatlan."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése